Az első olyan márciusi napon, ahol már ki lehetett menni kabát nélkül a verőfényes tavaszba, egy vezetői tréninget tartottam: kellemes, színes csapat, sok jó gondolattal, lelkesedéssel, tanulás iránti vággyal érkeztek a tréningre. Igyekeztem minél előbb megteremteni az őszinte hangulatot, így egy középkorú úriembertől megkaptam a tuti kérdést:

„Igazán mit akartok ti még tanítani nekem? 10 éve vagyok vezető, és jól csinálom. Persze fontos, hogy itt legyek, de nem hiszem, hogy túl sok újat tudtok mondani.”

Izgalmas pillanat az ilyen: megméri a trénert, de bizony megméri a részvevőt is! Engedtessék meg nekem, hogy ezt az állítást most nem tréningszakmai alapokon, hanem a fejlődő gondolkodásmód szerint szedhessem részekre! (Egyébként maga a helyzet némi humorral megoldódott).

Az első, hogy a fejlődés / fejlesztés lehetőségének a megkérdőjelezése már önmagában is a rögzült gondolkodásmódot tükrözi. Van-e olyan, hogy egy vezető készen van mint vezető? Szerintem nincs! Változnak az elvárások felé, a felette lévő vezetők, a beosztottjai. Bejönnek az Y és Z generáció képviselői, és még sorolhatnám. Aki mindezt a régi rutinok alapján akarja megoldani, az nagy valószínűséggel árnyékra fog vetődni egy idő után.

A másik szempont – és ez a mostani írásom lényege – hogy 10 év vezetői pozíció pontosan milyen vezető gyakorlatot is jelent?

Miért fontos ez? Mert amikor a fejlődő gondolkodásmódról beszélünk, azaz hogy nem leosztott kártyalapok, hanem kiinduló kártyák vannak a kezünkben, amin változtathatunk kellő energiával és időbefektetéssel, akkor az időbefektetés kevesebb figyelmet kap.

Ekkor leginkább a 10.000 órás szabály jön fel. Mi is ez? A koncepció alapját Anders Ericsson, svéd pszichológus kutatásai jelentik, aki a deliberate practice (tudatos gyakorlás) hatását vizsgálta különböző területeken, például sakkmestereknél, zenészeknél és sportolóknál. Ericsson és kollégái azt találták, hogy a kiválóságot nem a veleszületett tehetség, hanem a szisztematikus, célzott és folyamatos gyakorlás határozza meg. Tehát ez a koncepció teljesen összecseng a fejlődő gondolkodásmód alapelveivel.

A 10.000 órát közismertté Malcolm Gladwell tette, aki 2008-ban többek között a Beatles és Bill Gates példáját hozta fel, hogy a szakmai kiválóság eléréséhez szükséges a 10.000 óra célzott gyakorlás. Miközben Gladwell könyvét olvastam, felvetődött bennem néhány kérdés:

• • Mit tekintünk szakmai kiválóságnak? ·
  • Biztos minden esetben igaz, hogy a 10.000 óra megállja a helyét?
  • Statikusan szemlélhetjük-e a kiválóságot?

Ebben az írásban az első kérdést szeretném részletesebben, több nézőpontból is megközelíteni. Tehát mi a szakmai kiválóság? Gary Klein nyolc jellemzőjét sorolja fel a szakmájukban elmélyült és kiváló embereknek. Ezek a következők:

• • Mintázatok felismerése – ismétlődő jelenségek észrevétele sok adat és zaj között is
  • Anomáliák észlelése – kiugró vagy oda nem illő elemek gyors azonosítása
  • Átfogó szemlélet – a részleteken túllát, egy-egy döntés jövőbeli hatását jól mérlegeli
  • Lehetőségek felismerése – meglátja, hogy hol van potenciál a növekedésre, fejlődésre
  • Rögtönzés – kreatívan tud alkalmazkodni és újat létrehozni egy helyzetben
  • Megtörtént múltbéli vagy jövőbeli események figyelembevétele – rendelkezik akkora tudásbázissal, információval, hogy találjon eredményes megoldást egy látszólag új helyzetre
  • Apró különbségek figyelembevétele – ahol szerepe van, a kisebb eltéréseket is detektálja
  • Saját korlátok felismerése – tudja hol vannak a határai és hol kell fejlődnie (mint a fejlődő gondolkodásmódban)

Szerény véleményem szerint az egyes pontok között akadnak átfedések, mégis ez a lista azért kemény leckét ad abból, hogy mi minden kell ahhoz, hogy a „na ebben jó vagyok” állapotát elérjük. Az biztos, hogy megéri végig futtatni a saját pozíciónkban is: Melyik pontokat tudjuk jó szívvel kipipálni, és melyik az, amelyikre most még inkább csak vágyunk.

Maga a lista is azt üzeni, hogy a szakma mélyebb ismerete szükséges, de nem elégséges feltétel ahhoz, hogy kiválóak legyünk. Hiszen, ha például a mintázatok vagy az apró különbségek észrevétele nincs meg, akkor számos hiba vagy lehetőség mellett elmehetünk.

Lehet, hogy egyszerűbb lenne bevezetni a részleges kiválóság fogalmát, ugyanakkor ezzel felmenthetjük magunkat attól, hogy ténylegesen a mélyére ássunk a szakmánknak, az érdeklődési körünknek.

És ennek sajnos számos lenyomata van a mindennapokban: mennyi olyan post van social media felületen, ahol nyilvánvalóan 1-2 éves tapasztalatlattal hirdetik magukat

szakértőként: építőipari vállalkozók, ingatlanügynökök, pszichológusok, fitnesz edzők, befektetési tanácsadók. Ja és persze trénerek, coachok, szervezetfejlesztők!

Náluk megvan biztosan az apró különbségek felismerése? Biztos ugyanazt kell csinálni egy egészségügyi problémával küszködő edzéstervénél, mint egy stresszes túlevőnél vagy egy maradékot eszegető anyukánál?

Tudatos-e a cselekvésük, átfogó-e a szemléletük, amikor kiderül, hogy a kedvező áron bevett és meghirdetett ingatlan környékén számos lakás vált eladóvá, mert a környék egy beköltöző család (bocs) vagy egy hangosabb vállalkozás miatt élhetetlenné válik?

Észre veszik-e az anomáliákat? Azt, hogy a vezetői tréningtendert meghirdető cég csak pozitív példákat hoz? Hogy a feltett kérdésekre adott válaszokban a HR csak általános és semmitmondó állításokat tesz? Hogy az interjúkon, fókuszcsoportokon mindenki egy általános „jólvanezígy” szemlélettel jön be?

Egyszerűbb némi rossz érzéssel a gyomorban túllendülni ezeken szolgáltatóként és egyszerűbb fogyasztóként is elhinni, hogy aki velünk szemben ül, áll, beszél, tanít, javít, cselekszik ő tényleg jó! Ez egy kellemes együttes felmentés.

DE! Amikor orvoshoz, ügyvédhez mész, megteszed ugyanezt? Vagy a cikk elején felvetett vezetői példán szemléltetve: egy vezető átlagosan az ideje 20-50 %-át tölti tényleges vezető feladatokkal. Tehát, amikor egy vezető mellé kerülsz, lennél-e beosztottja annak, aki csak évszámban és / vagy önfényezésben sok, de gyakorlatban kevés vezetői szakértelemmel rendelkezik?

Gyanítom, hogy legtöbben a nem választ adják mindkét kérdésre.

Persze az életünk, a kapcsolataink, a feladatink ennél összetettebbek. Ugyanakkor mindig megvan a lehetőségünk kérdezni. Referenciákról, konkrét helyzetekről, nehézségekről, elakadásokról, sikerekről. És onnantól a döntés és az ebből következő hozzáállásunk már a miénk.

Miért írtam ezt a néhány sort? Mert a fejlődő gondolkodásmódnak fontos eleme, hogy újra és újra próbára tegyük magunkat! Amikor azt gondoljuk, hogy most már révbe értünk, érdemes tükörbe nézni és megkérdezni magunktól, hogy a szakértői státusz nyolc pontjából tényleg mindegyik megvan-e? Ha igen? Remek! Érdekel-e még ez a terület bennünket? Ha igen, menjünk még inkább a mélyére. Ha nem? Akkor milyen másik területre indulunk tovább? Linus Pauling Nobel díjas kémikus még ötvenöt éves kora után is új és újabb területekre kalandozott a tudományban és a közösségi aktivitásban. Ha ő megtehette, miért ülnénk mi is bele a készbe?

Szakértők! Keressetek újabb kihívást!