Az irigységről dióhéjban

Az irigység

Mit kezdjünk vele?

Az összes gyarló emberi érzésünk közül az irigység a legkevésbé szalonképes. Viszonylag ritkán találkozunk olyan emberrel, aki bátran, sőt büszkén állítaná magáról, hogy “Igen, Csillát a pénzügyről sokkal kreatívabbnak, kompetensebbnek, sőt még csinosabbnak is tartom magamnál, sőt még fiatalabb is és – hogy őszinte legyek, baromi irigy vagyok rá”. Pedig akár vállaljuk, akár nem, az irigység olyan univerzális emberi érzés, amely csendesen növekedve, de kíméletlenül ott lakozik mindannyiunkban.

________________________________________

Sajnos hiába közös vonásunk mindez, nem spórolhatjuk le a vele való megküzdést. De nézzük, miért is kap el minket időnként ez a kellemetlen érzés és mit kezdhetünk vele…

Az irracionalitás paradoxonja

Az irigység rögeszméje könyörtelenül arra irányítja a figyelmünket, amely dolgokat nem birtokolunk. De vigyázat! Sokszor arra is ráirányítja a figyelmünket, ami nem csak, hogy nem a miénk, de még csak nem is tetszik vagy nincs is rá szükségünk. Ennek oka, hogy az irigység alapja nem az adott dolog valódi haszna vagy értéke, hanem az összehasonlítás.

A fő üzenete, hogy:

neki van, nekem nincs és ettől én kevesebb vagyok.

Sokszor maga a tárgy teljesen mellékes, sőt egyáltalán nem is tetszik vagy soha előtte nem gondoltam rá, hogy “De jó lenne nekem is egy….”. Pusztán a tudat, hogy más valaki örömét leli valamiben, ami az én életemből hiányzik, és tehetetlennek érzem magam a megszerzésében, elég ahhoz, hogy elégedetlenséget érezzünk.

“Az irigység e sajátos formája megingatni látszik azt az egyetemesen elfogadott, felvilágosult alapelvet, amely szerint az embert csakis saját haszna, saját jól felfogott érdeke és szerzési vágya ösztönzi cselekvésre… Saját javunknál fontosabbnak látjuk a másik kárát.”

Azért, ha jobban belegondolunk van ebben valami egészen felfoghatatlan. Majd összetörjük kezünket lábunkat, hogy megkaparintsunk valami olyat, amire olyakor semmi szükségünk, csupán azért, mert fáj, hogy a másiknak van. Inkább legyünk egyformák saját nyomorúságunkban, csak azt ne kelljen elviselni, hogy valakinek jobb, mint nekem. Ezt nevezi Donald Davidson az “irracionalitás paradoxonjának”, olvasható Elena Pulcini Irigység – A szomorúság művészete című könyvében.

Amikor az irigység a felszínre kerül

E nehezen vállalható és szégyennel átitatott érzésünk az életünk bármely területén felütheti a fejét. Munkahelyi környezetben leggyakrabban a hatalmi viszonyok, az elismerésért folyó verseny és az anyagiak felelősek a szakmai irigységért. Kezeletlen és lappangó formájában kártékony hatást gyakorol a kapcsolatokra, a fejlődésre és a hatékonyságra is, így érdemes komolyan venni.

Amikor valaki, legyőzve a szégyenérzetet mégis felszínre hozza a benne lakozó irigységet, rendre kiderül, hogy a háttérben más egyéb is meghúzódik, mint a puszta emberi “rosszaság”. Általában olyan érzelmeket találunk elfedve, mint: düh, harag, szomorúság vagy csalódottság. Ezen érzések tudatosítása, megfogalmazása és kifejezése egy biztonságos környezetben már önmagában felszabadító és gyógyító hatású, ám a nehézséget az okozza, hogy olykor túl sokáig maradnak rejtve. Az irigységünk és a hozzá tartozó érzelmek azonban újratermelik önmagukat, megágyazva ezzel a bosszúnak és a kárörömnek, amelyek lassan, de biztosan megmérgezik az egyént és a környezetet egyaránt.

Miről ismerjük fel?

Általában szeretjük a konkrétumokat, mint például: “Ha valaki összehúzza a szemét, az azt jelenti, hogy irigy.” Nem, ez sajnos nem igaz, vagy legalábbis csak félig.

Az irigység elsődleges csatornája valóban a szúrós, belénk fúródó tekintet, de szégyenteljes mivolta révén szinte észrevehetetlen.

Gyakran előfordul, hogy az irigység kompenzálásaként megjelenik a másik ember túlzott leértékelése, pletykák és rosszindulatú hírek terjesztése, de sokszor megjelenik ennek ellentéte is, vagyis a magasztalás. A konkrétumok helyett érdemes a túlzásokra és a mikroagresszív megnyilvánulásokra figyelni. Miután nincs olyan, hogy tökéletes elfojtás, ezért így vagy úgy, de az irigység jelei tudattalanul is a felszínre fognak törni.

Mit lehet tenni ellene?

1. Önismeret: pszichológusként mindenekelőtt az önmagunkkal való szembenézést javaslom. Ez az az origo, amelyhez mindig vissza lehet térni és amely hosszabb távon biztosan megéri az erőfeszítést.

2. Tudatosítsd: Vegyük természetesnek, hogy minden ember, így mi is érezhetünk irigységet, dühöt, frusztrációt és velünk szemben is érezhetik mindezeket. A másik irigységével nincs dolgunk, de a sajátunkkal való boldogulásért mi vagyunk a felelősek.

3. Nagyobb perspektíva: Viszonyítsuk a dolgokat önmagukhoz és vegyük figyelembe a kontextust.

4. Fókusz: Koncentráljunk a saját céljainkra és erősségeinkre. Néha irreálisan sok időt töltünk más eredményeinek elemzésével, ahelyett, hogy ezt az időt önmagunk fejlesztésére fordítanánk.

Forrás:
– Tóth, L. (2011). Irigység a munkahelyen. Vezetéstudomány-Budapest Management Review, 42(2), 33-48.
– Elena Pulcini Irigység – A szomorúság művészete